Hat éves a blog + új könyv

2005. szeptember: Joghurtos céklaleves

Brüsszel, rémisztő fotó, a szöveg sem egy leányálom, hat év távlatából visszanézve a vállalhatóság határát súrolja. A recept szerencsére jó.

2006. szeptember: még mindig Brüsszel. még megünneplem a blog születésnapját, mert az az első

“Pesti gasztrosznob fanyalgás” címmel éttermekről (Costes, Café Kör, Két Szerecsen, Gerlóczy, hat évvel ezelőttről). Vicces.

2007. szeptember: az utolsó brüsszeli ősz. Csalogány kritika, a cékla még mindig megy. Miért nincs normális magyar nyelvű főzős magazin ? címmel lapszemlém a Velvet-en (ill. akkor Tejbenvajban). Azóta van lap, amely megszűnt, van, amelyben publikálok. Emlékszem, a (borzasztó) Prima-konyha magazin sértődött kommenteket/e.mailt küldött utána.

2008. szeptember: hazaköltöztem. Az első pesti élmények –szívatnak a Lehelen, kezd bedurvulni az Isztambul-mánia, konyhafelújítás (ilyen üres azóta sem volt soha többet)

2009. szeptember: készül a Chili&Vanília szakácskönyv, a nappalim stúdióvá alakítva, pont úgy néz ki, mint most, az elmúlt hetekben. Megmutatom a titkos íróhelyemet (a karosszék és az asztal azóta sem változott, csak a laptop. Most is ide járok írni, amikor csak tudok.) Nem tudom, meséltem-e valaha, a könyv sikerlistás lett, és nagyon szépen fogyott. Köszönöm szépen!

2010. szeptember: nahát, CÉKLA! Az első blogkóstolóra készülök vele, nagyon szerettem azt a rendezvényt, sajnáltam, hogy a következőre pont a családiasságát és intimitását veszítette el.

2011. szeptember: készül a következő, ősszel megjelenő szakácskönyvem, most fejeztük be a fotózását (A fotózásról video is készült), így az elmúlt hetekben az ételek lefőzésével voltam elfoglalva (éljen a melegrekord és a karácsonyi ételek), ezért a kisebb szünet a blogon. Részletek kicsit később. Most pedig visszaáll szépen a normál üzemmód, receptekkel, ahogy illik, ígérem. (Itt meg még két személyes interjú, két vagány hölgy tollából.)

El sem hiszem, hogy hat év telt el. Köszönök mindent. Folyt.köv.

Egy Csepp mese

Igazán különleges és megtisztelő felkérést kaptam nemrégiben, egy percig nem volt kérdéses, hogy örömmel eleget teszek –bár, ha előre tudom, hogy milyen illusztris társaságba keveredek, minden valószínűség szerint kevésbé nyugodtan mondok azonnal igent.

Néhány hete indult útjára a súlyos beteg gyerekek élményterápiás táboroztatásával foglalkozó Bátor Tábor Alapítvány 10. éves jubileumának alkalmából indított kezdeményezés, a világ első, közösségi-média alapú meséje, a Bátor Könyv. A cselekmény fonalát D. Tóth Kriszta, a történet szerkesztő-írója indította el (azaz ő tart bennünket valamelyest kordában), és minden héten más személy ír hozzá új fejezetet, mégpedig az olvasók on-line szavazatai alapján.

A mese a Bátor Könyv honlapján olvasható, ahol mindig hétfő délig lehet szavazni arról, hogy miként folytatódjon a főhős, a tengerben élő Csepp története. Az új fejezet ezt követően mindig csütörtökön kerül ki. Az eddigi részek szerzői D.Tóth Kriszta, Lackfi János, Csiszár Jenő és Rácz Zsuzsa, aztán szeptemberig sorra következnek majd a többiek, például Oroszlán Szonja, Schell Judit, Kepes András és még sokan mások. A társszerzők hetente adják egymásnak a stafétát és alakítják a történetet a saját ötleteik, megérzéseik, világképük és a Facebook közösség szavazatai alapján. Így lesz a Bátor Könyv minden idők legtöbb szerzővel büszkélkedő meséje. Az én fejezetem majd augusztus végén következik, kíváncsi vagyok, hogy egy ilyen sokszínű társaság közös szerzeményéből milyen mese kerekedik, az eddigi részek alapján úgy tűnik, hogy nagyon is vidám és inspiráló.

Like-oljátok Ti is a Bátor Könyvet, és szavazzatok, hogy mere folytatódjon a történet – tegyük hozzá mi is a főzőközösség részéről, amit tudunk. (A Malackaraj egyébként tavaly éppen a Bátor Tábor javára gyűjtött össze egymillió forintnyi adományt)

Bátor Könyv Facebook oldal

A legújabb fejezet Rácz Zsuzsától: Vízicsiga-tésztás húsleves

“ A Bátor Tábor egy olyan gép. Amibe bedobják a gyereket betegen, fáradtan, és egy sokkal vidámabb, egészségesebb, élményekkel telibb gyerek jön ki” –Peti, 15 éves. Ez az egyik kedvenc idézetem a Bátor Tábor honlapjáról.

Sáfrányos-ricottás malloreddus pirított szalonnával

Az év egyik legszebb napja. Várom mindig. A szélrózsa minden irányából érkezünk: ki óceánokon és megannyi reptéren kel át, Amerika legkietlenebb pontjairól, ki Londonból ugrik át, más Barcelonából, Kölnből, vagy éppen Budapestről. Egyszer én ácsorgok már hamarabb a reptéren, és várakozással lesem a kijáratot, hogy mikor bukkannak már végre fel, máskor én érkezem később, és a másik oldalról lépkedek dobogó szívvel a kijárat felé, hogy végre meglássam az egy éve nem látott, és számomra oly kedves arcokat. Valójában teljesen irreleváns, hogy mindez éppen melyik ország, melyik repterén zajlik, az évek során összemosódtak a helyszínek, a sztorik és a kulisszák, egyedül a személyek és az érzések állandóak. Évről-évre egyre hihetetlenebbnek tűnik, hogy ez a tizenöt éves barátság még mindig töretlenül tart. Pedig forgatókönyv szerint egyáltalán nem így kellene történnie: a külföldön, más külföldiekkel kötött barátságok leggyakrabban időszakosak, néhány nyarat még talán megérnek, aztán megy mindenki a saját (élet)útján. Bennünket mégis valami olyan különleges és szoros kötelék fűz egymáshoz, hogy fel sem merül, hogy valaki hiányozzon az éves találkozóról. Amikor nem engedhettem meg magamnak az utazást, összedobták, és küldtek nekem meglepetés repülőjegyet. Voltunk már mindenkinél otthon -Barcelonában, Párizsban, Parma-ban, aztán később házakban és tengerpartokon, Provance-ban, Portugáliában, Szardínián, Isztambulban, megint Szardínián....és idén ismét Szardínián.

Szardíniára már hazajárunk. Ismerjük a házunk és a kertünk zegzugait, a tenger valószínűtlenül türkíz zöld árnyalatát, a naplemente itteni színeit és az út szélén pöfékelő egykori pásztort, Peppino-t, akitől a pecorinót és a kolbászt vesszük. Már csak egyszer tévedünk el a pékség felé, a kisboltban már tudjuk, hogy melyik mézet kell venni, a tésztás lányoknak már telefonon makogjuk el minimál olasz tudással a másnapi pasta rendelést és rutinossan tesszük hozzá: “venti ricottini per favore”.

A nagy kirándulásokat már feladtuk, ez a hét annyira az együttlétről szól, hogy rájöttünk, sokkal többet adnak a négyórás teraszos reggelik, a késő esti közös főzések és a kettő közötti hosszú beszélgetések, amelyek alatt egyévnyi barátságot kell bepótolni, és előre feltölteni a következő évre, amíg nem látjuk majd egymást. Igazi, tiszta barátságok ezek, amelyekben nincsenek érdekek és álszentség, és amelyekben nem kell tartani meglepetésszerű, furcsa felismerésektől és csalódástól.

A malloreddus tipikus szárd specialitás - bordázott apró, kagylóformájú tészta, amelyet szárd gnocchi-nak: gnocchetti sardi-nak is szoktak nevezni –hagyományosan kevés paradicsommártással és édesköményes kolbásszal tálalják. Idén valami miatt ennek volt a legnagyobb sikere, kétszer is visszatapsolta a társaság- bárányhúsos, mustmézes ragu került rá, recept jön.

Ezt a tésztát már itthon készítettem, hogy még frissiben felidézzem az elmúlt szép napokat. Tulajdonképpen nem áll messze a mi túrós tésztánktól, a pirított szalonna már ezért került rá. Hacsak nem talál valaki itthon malloreddust, akkor helyettesíteni kell valamilyen hasonló formájú, apró, bordázott tésztafélével, amely jól fel tudja venni a sáfrányos túrókrémet, megjegyzem, én szentségtörő módon még csigatésztával is el tudom képzelni. Vagy galuskával. Én egy kanálnyi szárd keserű mézet is tettem rá, (a miele amaro, vagyis keserű méz, amelyet az eperfa (corbezzolo) virágából nyernek, az egyik emblematikus helyi specialitás), de ezt a receptből elhagyom, egyrészt mert itthon nem lehet beszerezni, másrészt mert azon kevesek közé tartozom, akinek ez nagyon ízlik, a többségnek azonban nem.)

Miközben főztem, arra gondoltam, hogy a barátaimnak is nagyon ízlene, úgyhogy jövőre mindenképpen elkészítem majd nekik, akár Szardínián, akár másutt találkozunk egy év múlva.

Sáfrányos-ricottás malloreddus pirított szalonnával

Hozzávalók (2 adag)

20dkg malloreddus (vagy más, apró, tömör, bordázott tészta)

3dkg vaj

1dl tejszín

csipet sáfrány (6-7 szál, vagy 0,40mg)

10dkg ricotta

5dkg füstölt szalonna, felkockázva

só, bors

opcionális: chilipehely (pl. Espelette)

A tésztát lobogó, forró, sós vízben kifőzzük. Közben elkészítjük a “mártást”: kis lábasban felmelegítjük a vajat és a tejszínt. Hozzáadjuk a sáfrányt, néhány percig hagyjuk kiázni. Kézi habverővel elkeverjük benne a ricottát, hogy homogén krémet kapjunk. A füstölt szalonnát felkockázzuk, és serpenyőben ropogósra pirítjuk. A kifőtt tésztát összeforgatjuk a sáfrányos ricottakrémmel. Megszórjuk a ropogós szalonnával. Ízlés szerint sózzuk, borsozzuk, kevés chilivel is megszórhatjuk.

Recept: Hogyan lettem hivatásos?

Olyan régóta készülök erre az írásra. Az elmúlt időszakban rengetegen kerestek meg, hogy tanácsot kérjenek arról, hogyan tudnának hozzám hasonló utat bejárni –és ez alatt most egyfelől a hivatásos gasztronómiához való vezető utat értjük, másfelől –ha jól értem- a totális pályaváltásét és az álmok megvalósításáét. Ezúton is szeretnék elnézést kérni, hogy nem állt módomban mindenkinek személyre szabottan válaszolni, remélem, hogy az alábbi gondolatokkal ezt valamelyest pótolom.

Habár visszamenőleg végiggondolva, az út során leginkább ösztönösen –de mindig megfontoltan – hoztam döntéseket, azt hiszem, utólag valamelyest talán modellezhető a folyamat. Amelyet azért osztok meg különösen szívesen, mert azt hiszem, mintapéldája annak, hogy Magyarországon is bármi lehetséges, ha az ember kellő odaadással, kitartással és szorgalommal dolgozik. Mert ingyen azért semmi nincs, maximum az álmok. Ezúttal nincs konyhakész, bombabiztosan működő receptem. Mégpedig azért, mert bár, saját tapasztalataim alapján tudok tippeket adni, hogy szerintem mi a fűszer, a köret és az elkészítési technológia, a végeredmény alapvetően a legfontosabbtól, az alapanyagtól függ. Ez pedig maga az adott személy. Annak habitusa, személyisége, élethelyzete, lelkiállapota, ereje, bátorsága, tartása és kitartása.

Amiket alább próbálok részben csapongóan, részben strukturáltan (és remélem, egyáltalán nem nagyképűen) összefoglalni, azt elsősorban a gasztroblogoláshoz és gasztronómiához kapcsolom, bár szerintem sok olyan szempont van közötte, amely az élet más területeire is érvényes. Ez az én utam - másnak, máshol, máskor, lehet, hogy valami egészen más kerekedne.

A kiindulópont: öt évvel ezelőtt nem azért kezdtem bele a Chili&Vanília írásába, mert tervem volt, hanem azért, mert erős belső késztetésem és mondanivalóm, és ez véleményem szerint az egész folyamatot meghatározta.

Megtalálni
A nulladik lépés mindenképpen az, hogy az ember rátaláljon arra az egy területre, ill. elfoglaltságra, ami a legnagyobb örömöt okozza számára. Ez egyszerűnek tűnik, bár pontosan tudom, hogy nem az, sőt, azt hiszem, nagy luxus, ha megtaláljuk. A gasztronómia esetében, az nem elég, ha valaki szeret főzni és enni. Fel kell kutatni valami olyan mély, elsöprő megszállottságot, érdeklődést, ami elsodorja az embert, és ami annyira erős, hogy olyan energiákat termel, amelyek tettvággyá formálódnak. Hogy ez a főzés, írás, cukrászat, tortasütés, hús, hal, bonbonkészítés, kínai konyha, veganizmus, stb., az egyénfüggő.

Elkezdeni
Ha megvan, akkor egy ideig lehet álmodozni, utána viszont egyszerűen bele kell vágni, kis lépésekkel. A blog csodálatos és kényelmes műfaj, hiszen semmi kötelezettséggel nem jár, belefér, hogy az ember hibázzon. A blogolással kapcsolatban az az egyetlen tanácsom, hogy le kell ülni és el kell kezdeni. Nincs tétje, viszont remek rutint ad és segít felfedezni a saját erősségeinket és gyengéinket, beazonosítani és megfogalmazni a céljainkat (és olcsóbb, mint egy pszichológus, vagy életvezetési tanácsadóJ). Nagyon jó ujjgyakorlat, megtanít megtalálni a saját stílust és hangnemet, élesben meg tudjuk tapasztalni, hogy hogyan viszonyulunk a kritikához és a visszajelzésekhez, ha nincs kedvünk/ihletünk, akkor is tudunk-e írni (a profizmushoz vezető út!), kitartóak tudunk-e lenni. Nem érdemes világmegváltó célokat kitűzni, és a látogatókat számolgatni, sokkal inkább magára a tevékenységre összpontosítani. Ha jó, akkor úgyis gyorsan terjed. Egyébként, ha mai fejjel (és konkrét céllal) kezdeném, nagy valószínűséggel a blog.hu szolgáltatónál indítanék blogot, a nagy portál gyorsabban hoz ismertséget és olvasókat, akik hamar odaszoknak, ha jó a tartalom.

Egy újabb gasztroblog?
Belátom, manapság, 600 gasztroblog között nehezebb érvényesülni, mint öt évvel ezelőtt néhány között. (Már ha ezt egyáltalán ambicionálja valaki, hiszen ne feledjük, hogy a blogok nagyobb részét ma is pusztán hobbiként írják). Úgy látom, most már igazán csak az tud kitűnni, aki vagy olyan eredeti, hiánypótló témát fog meg, vagy olyan hangot üt meg, amely valami pluszt tud nyújtani, vagy olyan akcióval, ötlettel rukkol elő, amivel fel tudja magára hívni a figyelmet. Magamon is tapasztalom, hogy nincs időm és kapacitásom több száz blogot böngészni, mai napig azt a néhányat olvasom rendszeresen, akiket megszoktam, és akikhez „hazajárok”, közben néha felfedezek olyan színvonalas újakat, hogy magam is elámulok. Pedig egyébként pont a blogok sokszínűségét szeretem, azt, hogy mindenki megtalálja közöttük azt, amelyik a saját ízléséhez és világához leginkább közel áll.

Megjegyzem, működhet a dolog persze úgy is, hogy valaki pontosan felméri a piacot, keres magának egy piaci rést, és hosszú távú üzleti terv alapján kezd el blogolni (mint pl. a Malackaraj), de ebben az esetben is csak akkor működik a dolog, ha az „ügyszerelem” átsugárzik rajta. Talán nem túl sokat, de azért látok egy-két olyan rést, amelyben abszolút lenne helye egy-egy eredeti hangú, színvonalas blognak (nem akarok ötleteket adni, de számomra ilyen lenne pl. egy a vega/vegán téma, a gyerekekkel való főzés, vagy a vidéki élettel, tájjellegű gasztronómiával, vagy helyi alapanyagokkal foglalkozó blog)

Gasztronómiai szakíró szeretnék lenni
Jó tollú szakírókra mindig van kereslet. Egy gasztroblog ebből a szempontból jó indulás, mert később kiváló névjegyként, referenciaként tud szolgálni, amely alapján gyorsan és hatékonyan tud bárki tájékozódni az illető íráskészségéről, ízléséről, felkészültségi szintjéről, eredetiségéről. Minden szerkesztőségbe be lehet küldeni cikkeket, abból még baj soha nem kerekedett. Ha jó, akkor előbb-utóbb valaki rá fog harapni. Ezzel együtt, én most úgy látom, hogy ez a terület kezd telítődni. A hazai piac nagyon kicsi, a lehetőségek korlátozottak, egy médium sem tud eltartani egy egész szakírót (mint mondjuk egy New York Times), tehát mindenki sokfelé ír. A profi újságírók (én nem vagyok az) is szívesen kalandoznak erre a területre, tehát gyakran az egyébként is rendelkezésre álló stáb kap megbízásokat. Nem véletlenül hangoztatják külföldi szakírók, hogy aki ezzel szeretne foglalkozni, annak legyen vagy egy jól fizető főállása, vagy egy gazdag férje/felesége. Egyetértek. Publikálni itt-ott mindig lehet, de csak ebből nehezen lehet megélni.

Annál inkább úgy látom, hogy a következő időszakban az eredeti és alternatív gasztronómiai szolgáltatásoké, vagy termékeké lesz a jövő. Lehet ez akármilyen pici és családi, sőt. Az emberek annyira ki vannak éhezve minden olyanra, ami mögött arcot, elkötelezett személyt látnak, hogy ami egy kicsit is jó, vagy eltér a megszokottól, az hihetetlen gyorsan (néha túlságosan is), a figyelem középpontjába kerülhet. Ilyenkor még a hibáktól is könnyebben eltekintünk. Nem véletlen, hogy virágoznak a kicsi és színvonalas házhozszállítók, lakáséttermek, kis üzletek. Persze, nem árt, ha ezek valóban jók, amit kizárólag a pénzszerzés motivál, az átjön, és hosszú távon nehezebben számíthat sikerre.

De hogyan leszek profi?
Gyakran kérdezik, hogy profinak tartom-e magam, és befogad-e a szakma. Mi a profi definíciója? Ha az, hogy hivatásszerűen foglalkozom gasztronómiával, és csak ebből élek meg, akkor igen, most már hivatásos vagyok. De nem vagyok sem profi szakács, sem profi újságíró és ezt soha nem is ambicionáltam, pontosan tudom a helyemet. Azt hiszem, éppen ezért tudok sok profival is együtt dolgozni. Éppen hogy a különböző készségek (kommunikáció, írás, ételismeret- és elemzés, ízlés, nemzetközi tapasztalatok, stb.) ötvözete a keresett. Majdnem 15 éve képzem magam autodidakta módon, és ez mindent tartalmaz: a szakirodalom és a teljes nemzetközi szaksajtó olvasását, célirányos kóstolást, főzést, rendszeres étteremlátogatást, utazást, tanfolyamokat, stb. Megjegyzem, annál nincs sok jobb iskola, mintha az ember sokat és tudatosan tervszerűen főz, abból szisztematikusan mindent meg lehet tanulni. Némi nyelvtudás sem árt, de nincs annál jobb nyelvlecke, mint ha az ember azért szótároz, mert annyira érdekli, hogy mi a csuda az a réglisse, Bibernellen, vagy savory.

Hogyan lesz belőle pénz és megélhetés?
Természetesen ez a legnehezebb része. Nekem például négy év alatt lett olyan bevételem, amiből meg tudok élni. Ami az elmúlt egy évben végül is sikerült, az mind az azt megelőző 4-5 év munkájának a beérett gyümölcse. Nagyon sok energiát és időt fektettem a blogba, de soha nem kényszerű ráfordításnak éltem meg, ugyanezt amúgy is ráfordítottam volna, akkor is, ha mai napig hobbinak marad. Mindenképpen több lábon kell állni és rengeteget kell dolgozni, másképp nem megy. Magából a blogból csak akkor lehet (hirdetési) bevételt produkálni, ha az hosszú távon magas, több ezres látogatottságot ér el (minimum napi három-négyezret), de nagyságrendileg ez is csak kiegészítő összeg. A másik út (én ezt választottam), hogy az ember a blog által jött lehetőségeknek köszönhetően tesz eleget megkereséseknek. Szóval, számolni kell azzal, hogy az ember sok hónapig, inkább évig, sok-sok ingyen munkát végez és vállal el, bár szerintem ma úgy fel van gyorsulva és virágzik a gasztronómiai szakma, hogy annak, aki igazán elkötelezett, ez az időszak már sokkal rövidebb, érzésem szerint egy-két év.

Mi a siker titka?
Éppen nemrégiben, a Kreatív márkaszavazásához kapcsolódóan (nagyon köszönöm utólag is a szavazást, amely már lezárult, benne vagyok a tízben, most mehetek előadni:) ) tették fel a fenti kérdést, amelynek megválaszolásán valójában nem sokat kellett gondolkoznom, szerintem ugyanis ezek:

Szerelem, hitelesség, szorgalom, kitartás, nyitottság, alázat, stílus

Végül az sem árt, ha az ember úgy dolgozik, él és kommunikál, mintha egy normális világban élnénk. Nem foglalkozom az irigységgel, intrikákkal, gonoszkodókkal (mindezekből meglepő módon szerencsére minimális jut, és azt hiszem, ez is pozitív értelemben az olvasóközönségemet minősíti, köszönöm!), csak a saját munkámra fókuszálok és közben megpróbálom magam jól érezni és élvezni az Életet.

***

Mindezekkel együtt, nem tartom magam tökéletes, überszuperbloggernek, én is emberből vagyok, vannak problémáim, rossz pillanataim, kételyeim, mint például az, hogy biztos, hogy jó ötlet volt-e Rátok/Önökre zúdítani mindezt…

A Kreatív 20 sikeres márkája között

Engedjetek/engedjenek meg egy kis szégyentelen önreklámot - a jó hírt azért vagyok bátor itt is megosztani, mert ezt is –mint annyi minden mást – nagyrészt Nektek/Önöknek köszönhetem.

A Kreatív magazin, amely a kommunikációs szakma legfontosabb szaklapja, márciusi számának mellékletében húsz olyan márkát gyűjtött össze és mutatott be, amelyeket 2009-ben sikeresnek minősít . Külön hangsúlyozzák, hogy nem feltétlenül a kedvencek kerültek felsorolásra, hanem azok, akik a gazdasági válság ellenére is fejlődni tudtak.

A húsz felsorolt márka között szerepel a Chil&Vanília is, többek között olyan illusztris társaságban, mint a Wamp, az iPhone, St. Andrea, Time Out, Lipóti Pékség, vagy a Rézangyal.

Azt hiszem, már önmagában az is nagyon érdekes, hogy egy ilyen összeállításban szerepel egy személyes gasztroblog. A magazin az olvasók segítségével választja ki, hogy a húszból melyik az a tíz, amelyre a legtöbben kíváncsiak, és amely a Nagy Kreatív Napon, április 29-én pár percben beszél majd a márkáról és stratégiájáról. Péntekig lehet szavazni, szerintem klassz lenne, ha megjelenne ott egy gasztroblog. Ha egyetértetek/egyetértenek, itt lehet szavazni.

Indul a Mesterszakács

Nem vagyok egy nagy tévézős, az utóbbi hónapokban pláne nemigen volt időm televízió előtt ücsörögni. Ma este azonban kivételesen haptákban fogok ülni 19.40-kor a tévé előtt, a Viasaton ugyanis elkezdődik a szilveszterig tartó Mesterszakács. A műsor amatőr szakácsverseny, Angliában és Ausztráliában évek óta sikeresen fut, Masterchef címmel, a Viasat csatorna pedig megvásárolta a BBC licenszet, amely alapján készült (a külföldi licensztulajdonosok többször jártak itt ellenőrizni, hogy minden az előírásoknak megfelelően zajlik). A produkcióban főzős háttéremberként, szakértőként dolgoztam, egyfajta kapocsként a profik és az amatőrök között. A forgatás pénteken hajnalban fejeződött be, azóta furcsa hiányérzetem van. Megkedveltem a stábot, a játékosokat, különös érzés lesz látni a kemény munka gyümölcsét, nagy élmény volt egy ilyen műsor készítésében részt venni.

Nagyon kíváncsian várom nemcsak a végeredményt (a félórás epizódok többórányi felvett műsorból születtek), hanem a fogadtatást is. Az emberek mindig azt mondják, hogy elegük van a „celebekből” és a bulvárból, hát ebben aztán nincs egyik sem, csak főzés, de az aztán rogyásig. Vannak improvizációs feladatok, irányított feladatok, éttermi főzés, felismerős tesztek, hatalmas nevetések (és könnyek is). A stúdióban berendezett profi konyha elképesztően jól nézett ki –ez szerintem a képernyőn keresztül is átjön, mindig viszketett a tenyerem, hogy nekiálljak főzni (sajnos olyan feszített volt a tempó, hogy szorgalmi feladatokra nem maradt lehetőség). A műsorban készültek gyenge ételek, közepesek, érdekesek, emlékezetesek, fenomenálisak (talán majd egy-két kedvencemet utólag megnevezhetem), voltak csúcspontok és mélypontok. A műsorvezető Gianni és Bíró Lajos, a Bock Bisztró séfje, utóbbi neve talán elég komoly garancia arra, hogy itt tényleg minden a gasztronómiáról szól, előbbi számomra emberileg igen kellemes csalódás volt.

Nem tudom, fogom-e tudni a műsort teljesen kívülállóként követni (nyilván nem), de egy-egy adás, ill. feladat utólag is biztos a saját főzésemet is inspirálni fogja. Az egyik legizgalmasabb főzés mindig a hétfői: ilyenkor egy meglepetés dobozból kell a versenyzőknek főzniük, abból, ami abban található (ill, a konyhában található alapanyagokból –ami azért elég széles skála volt, volt ott folyamatosan minden, a friss zöldfűszerektől a tamarindpasztáig), mindig nagyon jó volt gondolatban eljátszani azzal, hogy én mit készítenék a titokcsomagból. Az alábbi sütőtökös leveles tésztát a műsor sajtótájékoztatójára készítettük (ott tormalevél került a tetejére, ami néhányszor megjelenik majd), nagyon egyszerű, és előre előkészíthető. Édes, sós, puha, ropogós.

Leveles tészta sütőtökkel, karamellizált hagymával és fetasajttal
Hozzávalók ( 6-8 szelet)

1 csomag kész leveles tészta (27dkg)
1 közepes méretű sütőtök (kb. 70dkg), megsütött húsa
4 lilahagyma (vagy vegyesen salotta is)
5dkg vaj
10dkg fetasajt
Olívaolaj, só, bors

A sült tököt előző este is elkészíthetjük: a tököt zöldséghámozóval meghámozzuk, magját eltávolítjuk, felkockázzuk, összeforgatjuk olívaolajjal, sóval, borssal, majd kb. 35 perc alatt megsütjük. A karamellizált hagymához a hagymát felszeleteljük, majd a felolvasztott vajon, csipet sóval, fedő alatt, lassú tűzön, kb. 20 perc alatt teljesen puhára pároljuk, majd fedő nélkül enyhén karamellizáljuk.
A sütőt előmelegítjük 200C-ra. A leveles tésztát téglalap formájúra nyújtjuk (amit használtam, az eleve ilyen formájú), majd 6-8 kisebb téglalapra vágjuk (készíthetünk egy nagy „lepényt” is, akkor hagyjuk egyben). A lapok szélet kb. 1cm-es sávban körbejelöljük egy éles kés hegyével, úgy, hogy a tésztát semmiképpen ne vágjuk teljesen át. Villával megszurkáljuk a a tészta közepét, majd 10 percre a sütőbe tesszük. Ekkor elosztjuk rajta a karamellizált hagymát, majd a sült sütőtököt, és 15 perc alatt készre sütjük. Megszórjuk morzsolt fetasajttal. Mellé kínálhatunk rukolasalátát.

Macaron recept

A fotón: macaronok, Bernachon/Lyon

Alábbiakban nyersfordításban Pierre Hermé macaron alapreceptje.

Hozzávalók (36 darabhoz)

15dkg mandulaliszt (egészen finomra darált mandula)
15dkg porcukor
5, 5dkg pihentetett tojásfehérje (amely min.4 napig, letakarva, hűtőszekrényben állt)
amennyiben használunk, néhány csepp ételfesték
15dkg porcukor
3, 8 dkg szénsavmentes ásványvíz
5,5 dkg pihentetett tojásfehérje

1. A mandulalisztet és az egyik adag porcukrot szitáljuk át, hogy egészen finom szemcsés legyen
2. Az egyik adag pihentetett tojásfehérjét adjuk a mandulához. (amennyiben használunk ételszínezéket, azt előtte hozzáadjuk a fehérjéhez)
3. Forraljuk össze a másik adag porcukrot és az ásványvizet 118C-ra.
4. Amikor eléri a 115C-ot, kezdjük el felverni a másik adag tojásfehérjét.
5. Adjuk hozzá a 118C-os cukorszirupot. Verjük közepesen kemény habbá, hűtsük le 50C-ra.
6. Keverjük egyenletesen a mandulás keverékhez.
7. Sütőpapírra rajzoljunk 3,5cm átmérőjű köröket, amelyek 2cm távolságra helyezkednek el egymástól.

8. Fordítsuk meg a sütőpapírt, helyezzük sütőlapra.
9. Habzsákból nyomjuk a masszát a sablonokra
10. Hagyjuk állni 30 percig, hogy kissé száradjon
11. 180C-os sütőben 12 percig sütjük, közben kétszer kinyitjuk a sütő ajtaját (a hőmérséklet sütőfüggő, ki kell kísérletezni)
12. Kihűtjük.
13. Megtöltjük a választott töltelékkel.
14. 24 órára hűtőszekrénybe tesszük, 2 órával fogyasztás előtt kivesszük.


A receptről még nem tudok nyilatkozni, holnap fogok nekiállni, a tapasztalatokat megosztom.

Macaron előzmények.

Tíz dolog, amiért érdemes Isztambulba menni

1.) Lahmacun – az aktuális kattanásom, elkezdtem receptet tesztelni. Vékony pizza, darált bárányhússal.

2.) Hamdi pisztáciás kebabja – minden szuper ebben az elképesztően forgalmas

étteremben, ez volt a kedvencünk. A kedves pincérek meg is mutatják, hogyan kell helyesen enni a kebabot.

3.) Az Elsüllyedt palota – először láttam, nem is értem, hogy hagyhattam eddig ki, lenyűgöző

4.) Kompozás Ázsiába –maga a kompozás élménye legalább olyan jó, mint megérkezni a túloldalra. Napsütés, csillogó víz, török szellő

5.) Kadiköy: az ázsiai oldal központja–aki nem megy át, semmit nem lát az igazi Isztambulból. Fantasztikus piac.

6.) Künefe –az egyik kedvenc desszertem, hoztam hozzávalókat

7.) Ciya étterem –írtam már róla, az egyik legizgalmasabb török étterem, no turisták

8.) Vizipipa + spenótos gözleme a Tophane valamelyik kávézójában. Fejbe száll.

9.) Cay. Sok török tea.

10.) Török cukrászdák. Veszélyes terep.

A listát azt hiszem, legalább százig tudnám folytatni.

A távolság mindössze 1 óra, 30 perc.

„Hivatalos” gasztrokalauz Isztambulhoz

Nem jellemző, hogy személyes vizekre evezek, most mégis, akit érdekel, megtekintheti a Kreatív interjújában.

A vacsora

A sorsolás tegnapelőtt este megtörtént, nem másutt, mint Lyon-ban, a gasztronómia fővárosában.

Aki közreműködött: Nicolas Le Bec, két Michelin-csillagos, zseniális séf, akit a szakma az egyik legtehetségesebb művelőjeként tart számon a kulináris világ –nemhiába, konyhája kiváló, ételeit magam részéről feltétlenül a legjobb élményeim közé ezennel felveszem (beszámolók jönnek)

A sorsolás négy szakmabeli tanú jelenlétében zajlott, Nicolas-t arra kértem, hogy tetszőlegesen mondjon nekem egy számot 1 és 293 között (a jelentkezőket előtte beszámoztam, nem érkezési sorrend szerint, hanem összevissza). A fotók sajnos nem sikerültek jól, elnézést, de késő, sötét és túl jó hangulat volt.

A 8-as szám hozott szerencsét KOSZTI-nak, aki január 22-én írt nekem e-mailt, és aki Péter, Laura és Gábor társaságában jön hozzám. Gratulálok és sok szeretettel várlak Benneteket! Jelentkezem e-mailen, hogy meg tudjuk beszélni a részleteket.

A vacsora menüjét természetesen itt is meg fogom osztani.