Flamandok, vallonok, eurokraták, egyesüljetek!

A gofri a sörön és a csokoládén túl az egyik legjellegzetesebb belga specialitás. A szó hallatán nekünk talán leginkább balatoni strandokon, a lángos és a papírvékony kakaós palacsinta társaságában árult, nyári hőségben is tejszínhabbal díszített kockás tészta jut eszünkbe. Mondanom sem kell, hogy ez a változat igen messze jár az eredeti belga elgondolástól. Az első, legfontosabb, amit meg kell említeni az, hogy olyan, hogy belga gofri, valójában nem létezik. Többféle különböző típusról és elkészítési módról beszélhetünk, amelyek közül a kettő legismertebb a brüsszeli és a liége-i. Nos, utóbbi az igazán veszélyes. A politikai korrektségre és a belgiumi speciális nyelvi helyzetre való tekintettel, az ország mindhárom hivatalos nyelvén mutatom be: gaufre de Liége (francia), luikse wafel (flamand), Lütticher waffel (német).

A származási helyétől – állítólag a 18. században a Liége-i herceg szakácsa készítette először-, ill. a hagyományos flamand-vallon ellentéttől függetlenül ezt az édességet az egész ország imádja. Minden belga városban kapható, utcai bódékban, hétvégenként kitelepülő lakókocsikban sütik frissen, a vevő orra előtt. Ne féljetek, nem lehet nem észrevenni, mindent betöltő édes, karamelles illata olyan bódító, hogy nemcsak a helyiek, de talán még a brüsszeli csúcstalálkozókra érkező miniszterek sem tudnak neki ellenállni.

Maga a gofri története egyébként jelentős múltra tekint vissza: már az ókori görögök is sütöttek forró vaslap között ostyákat, néhányezer évvel később pedig egy kreatív kézműves ötlete volt a bordázott forma, amely a méhkaptár mintázatára emlékeztetett (ennek a neve franciául a gaufre). A brüsszeli verzió Amerikában csak az 1964-es new yorki világkiállításon debütált (és mivel Brüsszel beazonosítása problémásnak bizonyult, ott a mai napig „belga gofri”-ként ismert). Itt többnyire reggelire fogyasztják, ropogósra sütött szalonnával és juharsziruppal, és csak ámulnak meglepődve, amikor Belgiumban tapasztalják, hogy ez valójában egy édesség.

Miben is különbözik a két legismertebb fajta? Míg a brüsszeli változatnak vékonyabb, könnyebb tészta az alapja, és téglalap formájú, addig a liége-i egy különleges, tömör kelt tésztából készül, alakja pedig szabálytalan. A receptje természetesen titok, mindenki szerint más a trükk: ki egy csipet fahéjra, ki mézre, ki citromhéjra esküszik. Az biztos, hogy elkészítéséhez rengeteg olvasztott vaj, liszt, tojás, tej, cukor és élesztő szükséges, továbbá elengedhetetlen hozzávalója az a speciális gyöngycukor, amely nem olvad el sütés közben, így a forró tésztába harapva ropogós, édes kristálydarabokra bukkanunk.

Autentikus elkészítése házilag fentiekből következően nem a legegyszerűbb dolog, így receptet ezúttal nem adok, brüsszeli látogatás alkalmával azonban ki ne hagyjátok! A Belgaufre nevű utcai standokon és a metrómegállókban találni a legjobbat.

Az írás a Magyar Narancs múlt heti számában jelent meg.