Kalpazankaya, Burgazada (Isztambul)

Legfrissebb isztambuli élményeim csak megerősítettek abban, hogy ennek a városnak annyi arca van, hogy még nagyon gyakran kell majd visszamennem ahhoz, hogy egy tized részét is megismerjem. Pont olyan, mint amikor az ember egyre jobban beleássa magát valamibe, és közben jön rá, hogy még mennyi, de mennyi mindent nem tud. Egyre inkább sodródik bele a sűrűjébe, a dolog beszippantja, és nem engedi el. Hát így vagyok én ezzel a várossal. Újabb és újabb szegleteit fedezem fel, hol tudatosan, hol teljesen véletlenül, és nem tudok tőle szabadulni.

Ezúttal a Herceg-szigetek varázsoltak el. Ez a szigetcsoport nem más, mint Isztambul egyik kerülete. A Márvány-tengeren fekszik, és a városból kb. 1 órás kompozás vezet ide, ami önmagában az egyik legintenzívebb isztambuli élmény. Azt hiszem, ha valaki nem első alkalommal jár a városban, akkor feltétlenül ajánlanám ezt a kirándulást, egyrészt gyönyörű helyeket lehet látni, másrészt kiszakít picit a fokozott forgatagból. Mi is utóbbi miatt vágtunk neki az útnak, de nem is sejtettük, hogy micsoda paradicsom vár ránk, szó szerint. (Na jó, a teljes igazsághoz tartozik, hogy a négy lakott sziget közül azért éppen a legcsendesebbet választottuk, mert kinéztem ott egy bizonyos éttermet.) A szigetekre jó időben elsősorban pihenni, sétálni, piknikezni járnak a helyiek, és nevezetességük, hogy gépkocsi forgalom egyáltalán nincs, a szigeteken gyalogosan és lovas kocsin lehet közlekedni.

Az ember még Isztambulban, a Kabatas kikötőben felszáll a kompra. Ott rendel egy cay-t (erős török teát), aztán később, amikor már gyűjtik vissza a poharakat, még egyet. Azt kortyolgatja, miközben figyeli a tükörsima, türkíz zöld tengert és utastársait. Turista nem sok. Szerelmespár sok. A szellő sós, és minden olyan valószínűtlenül nyugodt. Figyelni kell, a második megállónál kell kiszállni, ez a Burgazada-sziget, a legkevésbé felkapott és legcsendesebb. Itt tényleg semmi nincs, csak a tenger végtelen látványa, vadregényes, hangulatos nyaralóházak és néhány vendéglő. Na meg a Kalpazankaya, a sziget legtetején, ahol olyan kilátás vár ránk, hogy úgy érezzük majd magunkat, mint a paradicsomban. Menjünk csak egyenesen, aztán jobbra, végig, ütközésig, kb. 30 perc, ott lesz, nem lehet eltéveszteni. 40 perc tempós gyaloglás után a társaság néhány tagja óvatosan érdeklődik, hogy egészen biztos vagyok-e benne, hogy jó felé haladunk. Nyugi, tutti itt lesz, már nemsokára. 50 perc hegynek fölfelé, a paradicsomi étterem még mindig sehol, megkérdezni sem tudunk senkit, hiszen egy lélekkel nem találkozunk. A táj azonban mesés, a túra jól esik, 55 perc után azért a fiúknál előkerülnek a kütyük, gps-ek, iphone-ok, tájékozódjunk. Mutatja a címet, jó irányban vagyunk, mindjárt itt kell lennie. Némi ideges köhincselés, finom beszólongatások. (éppen egy tök üres sziget tetejére mászunk fel, azért, hogy ott ebédeljünk, nem értem, mi itt a probléma..). Szerencsére szembe jön egy lovaskocsi, rajta elegáns idős házaspár, megerősítik, hogy az út végén ott a célunk (és hogy hatalmas kerülőt tettünk, nem a part menti úton kellett volna jönni, hanem keresztbe).

Amikor végre megérkezünk, egyetlen másodperc alatt elszáll minden fáradtságunk és gyanakvásunk. Szó szerint a sziget csúcsán vagyunk, a panoráma elképesztő, a hatalmas teraszon sok-sok kockás terítős asztal és kellemesen terjengő grill illat. Rendelünk és hamarosan meg is érkeznek az előételek: padlizsánkrém, feta, joghurtkrém, marinált halak, paradicsomos-paprikás padlizsán, szegfűborsos-fűszeres rizzsel töltött kagyló, olívaolajban főtt articsóka (most van a szezonja), lóbab püré (zseniális), dolma, tengeri spárga. Mellé pita, raki. Ezt követi életem legjobb hala, a grillezett óriás laposhal (halibut), amivel az égvilágon semmi más nem történt, mint hogy faszénen megsütötték. Köret nem kell hozzá, semmit nem kíván. Az ilyen halakkal az a legnagyobb baj, hogy ilyen után a többi nem ízlik.

Visszafelé futunk egy nagyot, hogy elérjük az utolsó előtti kompot (még piacozni akarunk), elbénázzuk, rossz kompra szállunk, de ezt ekkor még nem tudjuk. A kompon öt percenként jelenik meg az árus, hol teát, hol kekszet kínál. Az egyik körnél kivétel nélkül mindenki a pénztárcájáért nyúl: a régi boszporuszi faluból, Kanlicából származó joghurt országszerte fogalom: sűrű, krémes, savanykás és porcukorral a tetején kínálják.
Az ázsiai oldalon szállunk ki, a Kadiköy-piacra tartanánk. Itt derül ki, hogy a következő kompra kellett volna szállni, ez itt Bostanci, ami egy picit sincs közel Kadiköy-höz. Dolmust fogunk (iránytaxi), bepattanunk, és majd leesik az állunk, amikor fél órán át az ablak mögül csak luxus üzleteket, elegáns kávézókat, és butikokat bámulunk. A Bagdad- sétányra keveredtünk, csakhogy ez itt nem is Isztambul, hanem New York.

Végül hazáig vitetjük magunkat, a Taksim alatt lévő Cihangir negyedbe, itt szeretnék mindig lakni, vagy legalábbis mindaddig, amíg nem fedezek fel egy újabb szegletet, amelyben el lehet veszni.

http://www.kalpazankaya.com/
Burgazada sziget (Adalar/Prince’s Island)
Komp Kabatas-ból és Kadiköy-ből, kb. 2 óránként
A kikötőből egyenesen, majd jobbra srégen felfelé a hegyen, ütközésig. Vagy a parti úton körbe (az kb. 1,5 óra séta)
Lovaskocsin: 20TYL (kb. 10Eur)