csütörtök, március 23, 2006

Egy valóban kozmopolita kulináris kaland - Spice Market, New York

Szeretném idehozni egy kicsit a világ közepét, ha szabad... Egy valóban kozmopolita kulináris kaland -sokcsillagos hangulatjelentés egy különleges helyről..
Az úgy volt, hogy egy otthoni barátom részére rendelést kellett teljesítenem, valami műszaki kütyüt konkrétan (a mai napig nem nagyon tudom, mit szereztem be, de csak ebben a valami hiperszuper fotós szakboltban lehet kapni). A bolt Manhattan egy elég kieső részén található, ahova egyébként nem feltétlenül keveredik el az ember, de az óhaj természetesen parancs, úgyhogy mentem. Mission fulfilled, kütyü beszerezve. Eszembe jutott, hogy ha már arrafelé járok, megnézem már magamnak ezt az új híres trendi negyedet, ami az utóbbi években kezdett el felvirágozni és határozottan úgy tűnik nemcsak átmenetileg. Manhattan ún. Meatpacking District-jéről van szó (egy kis hangulatszagolás céljából érdemes bekukkantani a negyed honlapjába)., amelyet 2003-ban történelmi negyednek nyilvánítottak. Mint ahogy a neve is utal rá, ez a városrész régen New York húsipari központja volt, hentesekkel, húsraktárakkal, piacokkal. Igen, ezt el is tudtam képzelni, ahogy ott járkáltam. Viszont az ember baktat ott ezen az iszonyatosan lepukkant, sivár, lehangoló részen, és akkor hirtelen néhány blokk és utca erejéig felbukkan egy-egy nagyon menő, drága designer üzlet, elfüggönyözött, kívülről teljesen minimalistának látszó bár és étterem, valamint az ezekbe betérő nyilvánvalóan nagyon trendi közönség. Közben eszembe jutott egy vad ötlet: mi lenne, ha megpróbálnék csak úgy spontán, foglalás nélkül ebédelni az egyik ottani menő, foglalás nélkül alapvetően teljesen esélytelen étteremben, amelyről nagyon sokat hallottam már..(hállo, nem lehet esetleg, hogy tudat alatt tulajdonképpen már ezzel a szándékkal indultam eleve abba az irányba, hogy ezt megtegyem? merül fel a kérdés..és marad meg költőinek..). Jean-Georges Vongerichten, elzászi származású, évtizedek óta az Egyesült Államokban élő séf egyik új sikeres étterméről van szó, akit a csokoládéláva csoda kapcsán mutattam be. Aki pedig ilyen desszertet tud alkotni, az rossz ember nem lehet…New Yorkban (és Londontól Hong Kong-ig világszerte) több éttermet nyitott, az első new york-i étterme a New York Times-tól rögtön négy csillagot kapott (a maximum és borzasztó ritka), ami komoly teljesítmény, mind azt figyelembe véve, hogy a New York Times nem osztogatja nagyon bőkezűen a csillagokat, mind azt, hogy a séf akkor mindössze 29 éves volt. A Spice Market dél-kelet ázsiai konyhát visz, a koncepció a thai és vietnámi „street foood”, vagyis az utcai árusok által készített ételek visszaidézése.
A kívülről szerény semmiségnek tűnő helység bejáratánál nagy levegőt vettem és beléptem. Ami bent fogadott, arra a leírások alapján fel voltam készülve, mégis nagy hatással volt rám: hatalmas tér, mind horizontálisan mind vertikálisan, rengeteg fa és természetes anyag, a nehéz, földig érő függönyök fölött bekúszó nappali fényáradat, sok narancssárga, ázsiai bútorok, passzoló zene – nagyon teátrális, de ízléses, hangulatos, egyáltalán nem giccses enteriőr. A kezdeti akadályokat sikeresen legyűrtem -1. hely – határozottan a hostess lány pultjához lépve közöltem, hogy nincs foglalásom, egyedül vagyok és esetleg esély ebédelni? 5 perc pszichológiailag és marketingileg a bárpultnál történő kötelező ücsörgés után jöttek értem és felvezettek az étterem legjobb helyén lévő asztalához, ahol enjoyolni fogom a lunch-omat. 2. Soha nem ültem még be, pláne egy ilyen étterembe egyedül – ezt a belső gátlást két dolog is azonnal feloldotta: egyrészt maga a tény, hogy ebben a városban ez egyáltalán nem abnormális és nem ciki, minden étterem be van rá rendezkedve, itt is rajtam kívül még legalább hat asztalnál ettek egyedül; másrészt a borzasztó helyes pincérlány, aki végig olyan természetességgel és könnyedséggel kezelt, hogy egy percig nem éreztem magam kellemetlenül. Szegényekre egyébként valami narancssárga, teljesen hát nélküli (!) kötényruha van kényszerítve. Megfigyeltem, hogy az összes női pincér fehér volt, a fiúk viszont egytől egyik ázsiaiak – nem hiszem, hogy e-mögött lenne-e bármi koncepció. No, a lényeg: az étel. A kiválasztása nagyon könnyű volt – átlapoztam a menüt és egy perc alatt tudtam, hogy a fix ebédmenüt választom, ami négy fogásból áll és mindössze 25usd-ba kerül (ez mind az ottani árszinthez, mind a hely színvonalához képest hihetetlenül kedvező). Persze azért az étlapot magamnál tartottam, hogy tanulmányozhassam. Fotózni természetesen lehetetlen volt, egyrészt mert egy ilyen helyen az ember nem kapja elő a fényképezőgépet, másrészt teljesen átadtam magam az élménynek, úgyhogy eszembe sem jutott. A felszolgált ételsor a következő volt:

Mango salad, cherry tomato, crystallized tamarind
Green vegetable curry
Chargrilled chicken with kumquat and lemongrass dressing
Green tea icecream

Az előétel egy hagyományos zöld mangó saláta volt az általam is nagyon kedvelt és sokszor készített dresszinggel, kandírozott tamarind konkrétan kettő icipici darab volt rajta. Ízhatás OK, de nem földöntúli. Ezt követően érkezett a zöld curry, ami kizárólag zöld színű zöldségeket – brokkolit, spárgát, cukkinit, okrát tartalmazott egy nagyon élénk zöld, kókusztejes currymártásban. Zöldségek állaga fenomenális, a szósz nekem nem elég kerek, valami hiányzott. Következett a faszénen grillezett csirke, citromfüves, kumquat-os dresszinggel (szintén a halszószos fajta), sok fokhagymával, csípős chilivel és friss korianderrel. Egyértelműen ez vitte az egész ebédben a pálmát, ez egészen fantasztikus volt, elraktároztam az ízlelőbimbóimban a tökélyt. A zöld tea fagylalt nagyon extravagáns csomagolásban érkezett: hatalmas fekete tálon egy lótuszlevél, azon pedig egy ízléses, zárt papírdoboz vékony fémfüllel, benne a fagyi. Az állaga tökéletes, az intenzív zöldtea ízéhez hozzá kellett szokni, de a kezdeti ellenérzés után érthető és megszerethető. Az egyértelmű volt, hogy minden alapanyag kivételesen friss és szuper minőségű, az ízek pedig egyáltalán nem lebutítottak és semlegesítettek, hanem nagyon markánsak és autentikusak. A prezentáció gyönyörű, többnyire nagy, fehér és fekete tálak, minden a természetes formájában, nem túldíszítve. Feketepont, hogy a jázmintea, amit a végén még rendeltem, gyönyörű, kiszerelésben érkezett, viszont a tea maga egy lógatós, íztelen semmi volt. Jellemző és nagyon vicces, hogy számos kritika azt kifogásolta, hogy milyen kicsik az adagok – az adagok természetesen az amerikai átlag family size-hoz képest kicsik, az európaiak másfélszerese, én minden fogásnak a feléig jutottam. A kiszolgálás majdnem tökély volt, bár én jobban szerettem volna, ha egy, vagy max. két pincér szolgál ki, és nem minden egyes fogást más prezentál.
Összességében fantasztikus, egyszeri élmény volt, kulinárisan jóval több mint korrekt, de nem egetrengető, az enteriőr, a show, a hangulat, a tálalás egyvelegével együttesen azonban mindenképpen kivételes. Ha esetleg arrafelé vet valakit a sors, nagyon ajánlott.



Címkék: ,


 

 

3 hozzászólás:

Anonymous Névtelen szerint...

Hogy a kozmopolita vonulatat kalandodnak tovabb fokozzam, hozzateszem azt az elmenyemet, hogy postod olvasasa utan elgondolkoztam, milyen lehet ez a zoldtea-fagyi. Sörbet típusú vagy igazi fagyi alapra készülhet? Közben tovább szörfölök a szokásos blogokban és mit látok Annánál, a Doughboy nőtestvérénél? A fagyi receptjét! Közhelyesen kicsi a világ! Üdv, Eszter

11:01 du.  
Blogger chili&vanilia szerint...

Szia Eszter!Igen, én is láttam Annánál a receptet. Fura volt ez a zöldtea fagyi, első kóstolásra nem ízlett, aztán kanálról kanálra egyre jobban. Inkább sorbet jellegű volt, méregzöld színű, nem olyan pasztellzöld, mintha tejszínes alapon készült volna. És nagyon erős zöldtea ízű.Na lehet, kísérletezek majd egy kört.

11:52 du.  
Anonymous Névtelen szerint...

Sziasztok!

Nagyon tetszenek a bejegyzések, csak így tovább! ;)

Üdv,
Tomi
-------
Reklám szöveg írás blog
http://reklamszoveg.blogspot.com

9:51 du.  

Neked is van véleményed?

<< Főoldal