Nagymama maceszgombóca

Kezdek valamelyest magamhoz térni egy elég csúnya influenzából, amely többek között azt is jelentette, hogy napokon át pár szem narancson, meg egy-egy szelet pirítóson kívül az égvilágon semmire nem volt gusztusom. Azt hiszem a mélypont az volt, amikor szegény R. barátnőmet, aki pont itt volt (és akinek NAGYON hálás vagyok!), kiküldtem a konyhába, hogy csináljon magának vacsorára (és reggelire és ebédre) szendvicset. Ma volt először, hogy a szervezetem jelezte, hogy na, akkor most már kér szépen valami normálisat. Azt is konkrétan megmondta, hogy mit: húslevest. Hát, nem véletlen, hogy Amerikában „the jewish penicillin”-nek nevezik a tyúkhúslevest. Tényleg gyógyír, testileg, lelkileg. Szerintem sokan egyetértenek velem abban, hogy a húsleves sokkal több mint pusztán leves. Húslevesről nekem mindig is a család, a nagy hétvégi ebédlőasztalok jutnak eszembe. Látom magam előtt az edényeket, amelyekben az egyik nagyszülőnél és a másiknál tálalják a nagymamák, az egyik helyen csigatésztával, a másikon cérnametélttel, vagy maceszgombóccal. Látom a tányérokat, amelyekből kanalazzuk, látok és hallok mindenkit aki az asztal körül ül és érzem az egyik asztal körüli falusi friss levegő illatát, a másik körül pedig a pesti lakás dohányfüstös, sűrű, tömény, de nagyon hiányzó illatát.

A budapesti Nagymamámtól tanultam talán a legtöbb dolgot a konyhában. Gyerekkoromban is mindig ott lábatlankodtam mellette, mutatott, magyarázott mindent, aztán később ahogy idősödött, szép lassan átvettem egy-egy fogás, majd végül a teljes szombati, többfogásos családi ebéd főzését. A héten átbeszéltük a menüt, mindenki, főleg Nagypapa igényeit figyelembe véve. Szombaton 11 körül érkeztem, kávéztunk (üvegpohár), aztán én kivonultam a konyhába. Nagymama néha kijött és ránézett, hogy minden rendben megy-e, aztán szerényen visszavonult, mert tudta, hogy egyedül szeretek főzni. Néha bementem a szobába egy-egy instrukcióért, ő elmondta, én visszamentem, megcsináltam. Fél szavakból és pillantásokból értettük egymást. Így tanultam meg az évek során szinte mindent főzni, a kaszinótojástól az egreses töltött káposztáig, a szilvás gombóctól a sóletig. Az ő maceszgombócát is.

Recept:

Hozzávalók (kb. 10 gombóchoz)

4 közepes tojás, szétválasztva
2 pászkalap, beáztatva, kinyomkodva
kb. 10-12 dkg maceszliszt ( *mostanában néha a Rotschild-ban láttam, ha nincs, akkor egészen finomra darálok 3-4 pászkalapot)
2-3 ek olvasztott libazsír (ez tényleg nagyon fontos, nálam most nem volt itthon, olajjal helyettesítettem és hát azért egész más)
fél csokor friss petrezselyem aprítva
só, bors

Darabokra tördelem a pászkalapot és meleg vízbe áztatom. Szétválasztom a tojásokat. Egy tálba teszem a sárgáját, ehhez hozzáadom az olvasztott libazsírt. Belekeverem a kinyomkodott, puha pászkát, a petrezselyemzöldet. Felverem a tojások fehérjét és óvatosan belekeverem a tojásos masszába. Annyi maceszlisztet keverek bele, amennyit felvesz. Sózom, borsozom. (Mi gyömbért nem teszünk bele) Lágy, de formázható masszát kell kapni. 10 percet pihentetem. Nagy méretű gömböcöket formázok a masszából (nálunk ilyen nagy a maceszgombóc) Egy hatalmas lábasban vizet forralok. Lobogó, sós vízben megfőzöm a gombócokat. Ez elég sokáig tart. 15-20 percig kell fedő alatt főzni, hogy ne legyen kemény a közepe.

*Itt Brüsszelben gyöngytyúkból szoktam húslevest főzni, mert abból egész ízes, már-már falusi ízű húsleves lesz. A zöldségek a sárgarépán és a krumplin kívül mind otthoniak.